Fogorvosként megtanultam, hogy a legtöbb problémának van egy látható és egy láthatatlan része.
Eredeti hivatásomat tekintve fogorvos vagyok. A rendelőben töltött évek alatt azonban újra és újra azon kaptam magam, hogy legalább annyira érdekel a pácienseim története, mint az a probléma, amellyel érkeztek.

Pályám nagy részében fogszabályozással foglalkoztam.
A fogszabályozás nem egy egyszeri találkozás: hónapról hónapra újra látjuk ugyanazokat az embereket, végigkísérjük őket egy változási folyamaton. Ez lehetőséget adott arra, hogy a fogak mögött embereket, történeteket és sorsokat ismerjek meg.
Négy gyermek édesanyjaként a gyerekek világa különösen közel áll hozzám. Ezért is vezetett végül az utam a gyermekfogászat felé. Lenyűgöz, milyen őszintén mutatják meg azt, amit a felnőttek sokszor már megtanultak elrejteni.
A rendelőben töltött évek alatt egyre inkább azt láttam, hogy a fogászati félelem nem feltétlenül a fogorvosról szól, ahogy a tűfóbia sem a tűről. Sokszor egy mélyebb történet, egy régi élmény vagy egy érzelmi szükséglet húzódik meg a háttérben.
Mindig is érdekelt, hogy miért reagálunk ugyanarra a helyzetre ennyire különbözően. Miért ül be valaki nyugodtan a fogorvosi székbe, míg más már napokkal előtte szorong? Miért tartanak vissza minket olyan félelmek és hiedelmek, amelyekről sokszor nem is tudunk?